Szeretem magam. A gondolat, ami soha nem fogalmazódott még meg bennem, most pedig olyan természetesen jön, mint az, ahogy egy ismerősnek kellemes reggelt kívánok munkába menet. Hogyan értem ezt el? Hosszú, és kanyargós út vezetett idáig.

Életemre visszatekintve sosem tanította nekem senki, mennyire fontos szeretni saját magamat. Nem egóból, másokat lenézve, vagy magamat eléjük helyezve. Az elégedett vagyok önmagammal érzésre gondolok. Mennyire alapvető, vitális dolog ez, mégis döntő többségben úgy növünk fel, hogy senki nem figyelmeztet erre. Pedig hol is lennénk szeretet nélkül? Milyen világ lenne az?

Ahogy a többség, úgy én is ezen életbevágó gondolat nélkül indultam neki a kis-, majd később a nagybetűs életnek is. Igyekeztem beilleszkedni. Megfelelni másoknak. Teljesíteni, sokszor mások kérésére, csak ritkán saját célból. Mindeközben pedig mindig kételkedve magamban, szinte minden lépésnél töprengve.

Vajon jól csináltam?
Ezt máshogy kellett volna.
Elég voltam így?
Már megint hibáztam.

A szokásos kétkedések folyamatosan, napról napra. Hónapról hónapra. Évről évre. Egyre mélyebben átitatva engem, annyira mélyen, hogy végül már létezésem egy része lett. Nem is gondoltam, lehet-e egyáltalán máshogy.

Pedig mekkorát tévedtem. Még mennyire, hogy lehet, és semmilyen külső körülményednek nem kell változnia ehhez. Egyetlen elhatározásra van szükséged: Ezentúl feltétel nélkül szeretni fogod saját magad. Én ezt tettem és nem tudok elég hálás lenni emiatt.