Annak ellenére, hogy egyre elégedettebb vagyok önmagammal és az önbizalmam hétről hétre erősödik, ez nem mindig volt így.

Volt időszak nem is túl rég, mikor szinte minden megnyilvánulásom után azon tépelődtem, vajon "elfogadható" volt-e az adott tettem - vajon megfeleltem-e a körülöttem lévőknek. Mikor középiskolában felszólítottak, görcsbe rándult a gyomrom, nehogy egy rossz válasszal lejárassam magam. Mikor testnevelés órán az egész csoport előtt kellett osztályzatra kosarat dobni, minden másodpercben arra vágytam, bárcsak elbújhatnék a föld alá, csak hogy ne lássák a bénázásom. 

Egyáltalán nem voltam elégedett önmagammal és folyton attól tartottam, a külvilág vajon mikor erősít meg ebben. Azt kerestem, miért nem vagyok elég jó és pontosan ezt is találtam. A világom tükörként működött előttem, ahogy mindannyiunk előtt is akként működik. De én ezt akkor még nem tudtam. Azt gondoltam, áldozat vagyok. A körülményeket indokoltam.

"Ha mások lennének az osztálytársaim..."
"Ha más iskolába mentem volna..."

És a többi.

Pokolként éltem meg a hétköznapjaimat. Minden reggel gyomorgörccsel keltem, csak azzal a gondolattal a fejemben, hogy "már megint be kell mennem". Folyton azt vártam, bárcsak végre délután lenne, hogy hazamenekülve bezárkózhassak a szobámba, elbújva pár órára az ítélkező tekintetek elől. A világ fenyegetőnek, barátságtalannak tűnt.

Olyan sokáig szenvedtem a saját magam által felépített börtönben, hogy elegem lett. Eljött az a pont, amikor már nem bírtam tovább a folyamatos stresszt. Saját magam megkérdőjelezését. A menekülést. Nem hittem el, hogy ennek így kell lennie, hogy így kell leélnem az életem. A döntés, amit ekkor hoztam, alapjaiban változtatta meg az életem.

Elhatároztam, hogy addig küzdök, addig kutatok, míg meg nem találom a kiutat. Nem tudtam még, hogy merre induljak, de azzal tisztában voltam, hogy valahol "odakint" megtalálom a választ. Soha többé nem akartam annyi szenvedést átélni, mint azelőtt és ezért hajlandó voltam pénzt, időt, és energiát áldozni.

Szabadidőmet nem sajnálva kezdtem videóanyagokat nézni és interjúkat hallgatni bárkivel, akiről úgy gondoltam, segíthet. Szemináriumokon jártam személyesen és online. Egyik könyvet fogyasztottam a másik után, mindegyikről részletes jegyzeteket készítve. Csak azért e-book olvasót vettem, hogy a ritkább, itthon meg nem jelent könyvekbe is bárhol beleolvashassak. Elszántan kerestem az inspiráló, az életet pozitívan megélő személyek történeteit. 

Megtaláltam a belső hajtóerőt és már szinte hiányzott, ha kihagytam akár egy napot is. Kialakult a szokásom, hogy minden nap valami újat tanuljak a tőlem bölcsebbektől, ami szépen lassan meg is nyilvánult a gondolkodásmódomon. Az eddig romokban álló önértékelésem tégláról téglára kezdett újraépülni. Egyre kevésbé tartottam mások véleményétől és egyre inkább fel mertem vállalni saját magamat.

Míg mások körülöttem a mindennapjaikkal voltak elfoglalva, én már kijelöltem magamnak az új irányt. Elkezdtem újraírni a történetemet.